1.

A fényképezés a fény megképzése, a fény képpé tétele, a fény által térben megrajzolt formák átvitele érzékeny örökítő lemezre, akár, ma már, digitális fájlokba. A fény a tárgyak létezési formájának a feltétele. A létezés feltétele a láthatóság, amely csakis a fény által képzelhető el. Ami nem látszik, az is létezhet, csak nem a világ, hanem önmaga számára. Az önmagában létezés soha nem lehet azonos a világban létezéssel. A tárgyak mozgása valójában a fény mozgása a világban. A mozgás érzékelésének is a fény a feltétele. A fény azonban valójában mozdulatlan. Mozdulatlan, ahogy a fény megképzésével létrehozott fénykép is az. Mozdulatlanság, amely egyaránt rögzíthet mozdulatlanságot, de rögzítheti a mozgás sugallatát is. A fénykép tehát a fény mozdulatlanságát, egyben a fény mozgását is rögzíti. Nincs rögzített mozgás. Csak a rögzített mozgás sugallata. Innen már csak egy lépés, hogy a világ valójában mozdulatlan. A benne való mozgás a fény létezési formája, amit valóságként észlelünk. Valóság márpedig nincs, csak annak a képzete. A fénykép tehát egy képzeltség képzettsége. Ha akarom, a valóság nincs, de a fénykép a létezés tartományában van. A fénykép tehát a létezés egy autentikus formája. Szemben a mindennapi látvány-létezéssel, mely csak a fény statikusságának vagy dinamikusságának a sugallata. Török Lászlót valami ilyen fölismerés indította el azon az úton, amely előbb a beállítottság, utóbb a transzparencia stációira feszül rá. De azt sem zárom ki, természetesen, hogy tévedek.

(első kiállás)

Amikor megismertem Török Lászlót, ő már befutott művész. Neve volt. A Török – fordultak utána a Hungária Kávéházban –, az, aki a Word Press Photo-nagydíjat kapta. Vézna fickó, már akkor is lecsorgó bajusszal, már akkor is fekete öltözék, bár akkor még fehér inggel. Úgy, ahogy a művészt akkor elképzeltem. Úgy, ahogy a művész akkor elképzelte magát. Nem a mi korosztályunk volt, de közénk is szívesen járt. Balaskó Jenő volt korban a leginkább hozzá illő barát. De szerette Szervác Józsefet, Szikszai Károlyt, Tóth Erzsébetet, Csajka Gábor Czipriánt, a nem közénk járó Bari Károlyt is. Az említettek valamennyien „modelljei” lettek – egészen pontosan, a beállításai tárgyai. Azt hiszem, közelebbi munkakapcsolata csak velem alakult ki. Hogy miért engem választott az akkoriban rajzó fiatal költő-író tehetségek közül, aligha tudnám megmondani. Talán a világunkat érezte közösnek.

Talán, hogy én sem hittem abban, hogy van megragadható jelen, csak múlt és jövő létezik. Talán, mert bohémségemben is megbízható munkatársa voltam-lehettem alkotói periódusainak egy meghatározott időszakának. Inspirált inspiráló. Az első nagyobb happeningemben is meghatározó résztvevő volt Török. Az ének a napon felejtett Hintalóért című hosszú avantgarde-szabadvers színpadi rögtönzéseiben részt vett rajtunk kívül Nagy Zoltán színész és Sáry László zenész. Török készítette a „színpad” installációit; a fellógatott nagyméretű képek mellett (melyeket az előadás során egy bokszkesztyűvel ronggyá vert), egy fekete posztóval bevont kétliteres, fröccsöt tartalmazó szifont álmodott az elém elhelyezett asztalkára, egy nagyobb méretű, szintén fekete poharat, amelyből kedvemre ihattam a fröccsöt. Valószerűtlennek tűnik fel ez ma, innen visszanézve. De, ha jobban belegondolok, egyike volt a mi happening-pódiumunk Török valóság-beállításainak. Nem tudom, készültek-e fényképek a szeánszokról. Ha igen, bizonyíthatnám velük azt, amin most tűnődöm.

2.

Török pályája feltehetőleg nem a Család című, nemzetközi nagydíjat hozó, elhíresült munkájával indult, de hogy ez volt az első, igazán figyelmet kiváltó alkotása, bizonyos. Természetesen beállítás, beállítottság. Egy öltözékében, mi több, tartásában és arckifejezésében kispolgári család üldögél a képen, hatvanas évekbeli, Mosoly Album-fényképszaloni beállításban. Ami a képet kiemeli egy lehetséges fényképparódiából, az az, hogy a középen ülő nagylány – meztelen. Ami akár felháborító is lehetne. Ahogy nem az. A meztelenség itt azt a jelentést hordozza, hogy van még érintetlen, nem elromlott, nem megrontott, nem szocializálódott (ruhában, jelenségben) lény a kis közösségben. Aki még bárhogy felöltözhet – de a környezete azt sugallja, hogy nincs bárhogy, csak egyféleség, így a meztelenség az áldozat lemeztelenítettségét is hordozza. A világ ilyen, üzeni Török a képpel, és nem olyan, amilyennek látszani igyekszik, mert, ha olyan lenne, a lányon lenne ruha, ugyanolyan kispolgárian rendezett öltözék, mint a többieken. Valahol itt lehet megragadni a beállítottság lényegét, illetve fontosságát első nagy fotográfusi korszakában. (Ez persze pontatlan megállapítás, hiszen a beállítottság mind a mai napig fontos szervező eleme a képeinek. Annyiban feltétlenül finomítanunk kell ezt a korszakolást, hogy az alkotói tevékenység ezen időszakában még a beállítottság volt a célja a látszat valósággá rendezésének, míg a második korszak ezt a beállítottságot elmozdítja a transzparencia felé.) Első könyve Módosulások címmel jelent meg, és a cím már eleve az elmozdulás fontosságát, központi szerepét sugallja. Gyakori fotó-poétikai megoldása a képi megismétlés, amikor egy táj-részletet, beállított műtermi installációt előbb lefényképez „önmagában”, majd belé helyezve (állítva, fektetve) a meztelen női testet, ismét lefényképezi. A két kép közötti elmozdulás értelmezése válik a műalkotás lényegévé. A női meztelenség végigkíséri Török egész képi költészetét. (Árulkodó kifejezés, én őt valójában költőnek tartom, aki állandóan a kifejezhetetlen megragadására törekszik, miközben csak a megragadhatónak vélt látványvilág – költőnél a szavak tartománya – adatik meg számára ahhoz, hogy kifejezhesse azt, ami valójában csak az érzetek szintjén megragadható. Más: számtalan irodalmi képi utalása tanúskodik arról, hogy szellemi létezési tartománya a költői matéria kiterjedésében definiálható.) A meztelenség nem hasonlítható az aktfotók nyilvánvaló és vállaltan erotikus tartalmakat sugalló létformájához. Töröknél eliminálódik a testiség – épp a testiség látványának a tárgyiasítása miatt. A meztelen női test a jelrendszer része, és nem a hatás megképzésének a lényege. Az akt a vágy feltámasztásának az eszköze. Nála a test egy, a kevés fényképen használható tárgy közül, olyan, mint egy darab fa, egy fadarab, egy üvegtábla, egy töredezett márványfelület.

(második kiállás)

Egy alkalommal dolgoztam hosszabb ideig Török Lászlóval. Két szó betűit vágta ki előre nagy kartonpapírokból: POESIE – MORS. A munkát hét elején kezdtük el, reggel a konyhájában, és hét végén fejeztük be, szintén a konyhájában. A napokat is ugyanígy, a konyhájában kezdtük, és ott is fejeztük be. Hosszúlépéseket ittunk, hideg fehér borokból, hideg szódával. Beszélgettünk, elsősorban művészetről, másodsorban a világ dolgairól. Mígnem megérkezett a modell. Török bevezette a műterembe (legnagyobb szobájukat alakította át azzá), fürdőköpenyt hozott neki, és arra kérte, vetkőzzék le. Addig mi kimentünk és ismét fröccsöt ittunk, és ismét művészetről beszélgettünk, és a másodlagos világról. Ez néha két órát is kitett. A lemeztelenedett modell a nappaliban várakozott. Török végül rászánta magát arra, hogy felálljon, bemenjen, és a réginek látszó fotó-masinája mögé álljon. Én követtem. A modell levette magáról a fürdőköpenyt, és a szerint, hogy az ifjú Mester hogy rendelkezett, a fényképező szerkezet elé állt, ült, feküdt. Török sokáig nézegette a gép lencséjén keresztül, aztán anélkül, hogy kattintott volna, arra kérte, hogy öltözzék fel. Újra kimentünk a konyhába, és hideg hosszúlépéseket ittunk, közben művészetről és a másodlagos világról beszélgettünk. Újabb két óra telt el, mire ismét bementünk. És ismét nem kattintott az ifjú Mester. Újabb két óra a konyhában. Azután végre egy kattintás. Újabb két óra. Be. Ki. Újabb két óra… Eltelt a nap. A modell felöltözött, hazament, mi továbbra is a konyhában ücsörögtünk. Arra nem emlékszem, ettünk-e közben valamit. Ahogy arra sem, hogy a modell evett-e. A hét végére annyira megszoktam a meztelen idegen nő jelenlétét a közelségünkben, már az sem tűnt fel, hogy ott van, ahogy az sem tűnt volna fel, ha nincs ott. Tárgy a tárgyak között. Azon a héten értettem meg Törököt. Nem hiszem, hogy összesen kattintott volna tízszer. És nem tudtam, hogy a munka valójában csak azután fog elkövetkezni.

3.

Török Lászlót hosszú ideig a jelenség-világ átláthatósága és értelmezése volt a fontos, ezért alkalmazta a beállításokat, ezért hozott létre virtuális tereket, amelyeket folyton módosított is azzal, hogy idegen (még idegenebb) tárgyakat helyezett beléjük, az esetek túlnyomó többségében női testek fényjeleit. Elkövetkezett azonban az az időszak, amikor ennek az „idegen jelenlétnek” a negligálásának kísérlete vált a művészi érdeklődés célpontjává. Ez a negligálás természetesen végbe mehetett volna úgy is, hogy nem helyezi bele ezekbe a terekbe az idegen tárgyat. Az azonban az addigi koncepciójának a feladását, pontosabban, a megtagadását jelentette, jelenthette volna. Török ennél érdekesebb megoldást választott. Módszere az emlékezés-struktúrára emlékeztet. Az emberi emlékezetben lenyomatok keletkeznek a tudatba kerülő valós vagy vélt eseményekről. Ezek a lenyomatok kezdetben éles hitelességgel őrzik a történés statikus vagy dinamikus képét, egy idő után azonban elmozdulnak, elmosódnak – de nem tűnnek el nyomtalanul az emlékezetből, ezzel maradnak meg hitelesnek. Ennek felmutatására leginkább a transzparencia-jelenség feleltethető meg a fény birodalmában. Lényege, hogy a tárgyak és jelenségek áttetszenekátderengenek egymáson.
Nyilván a „közelebbi” felületen keresztül válik láthatóvá a mögöttes világ, úgy, hogy ez a felület is látható marad, körvonalai azonban elbizonytalanodnak, a materiális léte álom- vagy víziószerűen feloldódik, de létezése, létezhetősége eltagadhatatlan marad.
Az is lehet, Török ezzel a módszerrel a szemlélő látásmódját igyekszik megragadni. Mivel a derengő tárgyak egy idő után a női test-jelek lesznek (korai munkáiban még a nő-modell tartotta kezében, vagy maga előtt, az áttetsző tárgyat, és ő maga a képezte meg a hátulsó teret...), arra kell gondoljunk, hogy a fotográfus szemléletének a lényege felé közeledünk, amikor ilyesmiket feltételezünk.

Biztosat persze nem lehet mondani, hiszen – mint minden valamire való művészi koncepció – csak a feltételezéseinket, esetleges kételyeinket engedi megfogalmazni, és semmiképpen sem enged meg egyetlen kizárólagos értelmezést a befogadó számára. Ami bizonyos, az életmű, amely immár véglegesnek tűnően kirajzolódni látszik ebből a könyvből (Török László él és jó egészségnek örvend, de, ismerve művészi alkatát és attitűdjeit, gyökeres változásokra már nem számíthatunk munkásságában), szívós szemléleti következetességgel építkező alkotót állít a centrumába; végig kísérhetjük képről-képre haladva egy ember – és egy művész – életútját, azzal együtt, hogy a módosulások a telő idővel sem a változás, sokkal inkább az állandóság, a pontosításokra törekvés mentén rajzolják meg az arcot.

Kép címek:

1. Zalán Tibor portréja 1., 1983
2. Zalán Tibor portréja 2., 1983
3. Zalán Tibor képvers 1., 1986
4. Zalán Tibor képvers 2., 1986
5. Zalán Tibor POESIE MORS 1., 1986
6. Zalán Tibor POESIE MORS 2., 1986
7. Zalán Tibor POESIE MORS 3., 1986
8. Zalán Tibor POESIE MORS 4., 1986
9. Zalán Tibor portréja 1986, fotó: Török László