A World Press Photo Aranyszem-díja egy csapásra felforgatta a fiatal fotós csak nemrégiben indult pályáját. Munkaadója, az MTI elbocsátotta, sajtófotóra alkalmatlannak nyilvánították… 1973-at írtak. S bár ez akkor érzékenyen érintette Törököt, majd ötven évvel később, látva életútját, életművét, tetszik, nem tetszik, be kell valljuk, igazuk volt. Sosem lett volna belőle olyan igazi fotóriporter vagy sajtófotós, ha nem ebrudalják ki a sajtófotó szentélyének számító emtéiből. Hosszútávon viszont jól járt Török és jól járt a magyar fotográfia egésze is. A család után még egy képe kapott díjat rá egy évre a WPP-n, ez volt a Nincs időnk várni, s innentől Török alkotói pályája tulajdonképpen nagyobb kacskaringók és kitérők nélkül majd fél évszázada folytatódik mindmáig. Az áttűnések, képmódosulások következtében szellemalakká váló emberi lények (legtöbbször meztelen nők), a speciális turnbull-kék szín, amit előszeretettel használ, a drapériák, málló kövek és falak mind-mind egy álomszerű, a valóságtól elemelt képi világot hoznak létre. Ez nyugodtan nevezhető Török védjegyének is, miként a poétikus, a költészet és a vizuális megjelenítés határterületin egyensúlyozó témáit, képcímeit is. Nevezzük képköltészetnek? Vagy fotópoézisnek? Amennyiben az a kritériumok egyike, hogy az alkotó belső képeit, melyek agyában, lelkében gomolyogva valamiképpen testet öltenek, és a konkrét, valamint az általános mezőin egyaránt otthont lelnek, akkor bizonyára. Török nem fényképez csak úgy. Sokat töpreng, gondolkozik, beszélget, álmodik, s aztán egyszerre csak elkezd az idea megtestesülni, kiválasztja a modellt, megkeresi a helyszínt, kitalálja a képet előre, s mikor megvan mindez, exponál 1/125-öd másodpercet. Na most akkor mi van? A fotó tényleg a pillanat művészete lenne? Hetekig, néha hónapokig tartó előkészületek után a másodperc tört része lenne az alkotási folyamat? Ugye nem gondolják komolyan. Török minden képe hosszas spekuláció eredménye, gép nélküli alkotói folyamat része. Belejátszanak személyes élményei, tapasztalatai is, de legalább ennyire fontosak azok az emberek, akik között élt, mozgott, s akik legnagyobb része a kortárs művészeti mozgalmaknak, főleg az irodalomnak és azon belül is a lírának a művelői voltak. Zalán Tibor, Balaskó Jenő, Szervác József, Kukorelly Endre, Bella István, Bari Károly, Csajka Gábor Cyprián, Szikszay Károly, Szilágyi Ákos és Eörsi István vagy Tóth Erzsébet egyként hatottak Törökre személyükben is, verseikkel is. Ők is megverselték időnként, Török is készített Idézet Balaskótól, Idézet Kukorellytől...és hasonló című képeket, de ezek egyikét sem nevezhetnénk illusztrációnak. Nem a költők által leírt szavakhoz, hanem a velük közös életérzéshez, az azonos észjáráshoz, a dolgokhoz való közelítésmód hasonlóságaihoz köthetők. Azonos az érzékenységük, azonos az idegenkedésük a kommersztől, az elvárttól, a megkövetelttől. Ugyanazt gondolják, ugyanarról beszélnek, de egyikük eszköze a toll, a másiké a fényképezőgép. Ez nem nagyon általános a magyar fotográfia történetében. Török is megküzdött ezzel pályájának indulásakor. Hosszú évekig tartott, míg elfogadták, hogy ő ezen a nyelven beszél, ezt és így mondja. Aztán belenyugodtak. Ma meg már bekerült a magyar fotográfia Hall of Fame-jébe, igazodási pont lett, része a fotós nyelvnek, s ő, aki mindig menekült attól, hogy kövessen valakit vagy valakiket, hirtelen követhető helyzetbe került. Hogy ezt egy kicsit megnehezítse, el is költözött a fővárosból, elhúzódott az újfajta nyüzsgéstől, helyezkedéstől. Ő, aki a Pajta Galériával, az Első Alkotócsoport vezetésével, kiállítások, könyvek, filmek, nyári workshopok szervezésével fontos szereplője volt a magyar fotográfiai életnek, most meg már ideje nagy részét nádfödeles salföldi háza ámbitusán tölti, hátát a Pajta Galéria üvegfalának vetve, naphosszat füstöl, beszélget, poharaz. Megtalálta a helyét és őt is megtalálják azok, akiknek dolguk van vele, akiket érdekelnek a képei, akik tudni szeretnék a titkát, vagy csak egyszerűen vonzza őket Török választott létformája.

Nem biztos, hogy a néző ugyanazt és ugyanúgy gondolja Török idézeteit nézve. Végső soron minden kiállítási szituáció egy dipólusú interakció a kép és annak nézője között. Persze, fontos, lényeges, hogy a szerző mit mutat és hogyan, fontos, hogy milyen címet ír a kép alá, fontos a kurátor, hogy milyen helyzetben, mekkorában, milyen kontextusban állítja ki, fontos, hogy a mögöttem, a mellettem álló éppen mit mond, amit futtában elkap a fülem… Ez és még ezer más dolog számít. De az igazán lényeges, amikor az ember magára marad a képpel, felveszi azt a megfelelő távolságot, amikor már közte és a képfelület között létrejöhet az intim tér, s akkor elkezdhet nézni, érezni, gondolni bármit… A képpel való személyes párbeszéd feltételeinek megteremtése minden kiállítás leglényege és alapvető célja. Vannak persze kiállítások, kiállítási képek fölös számban, melyek ezt ezért vagy azért nem igazán valósítják meg, de ez Török képeire, azok bemutatóira pont nem vonatkozik. Ám miután irodalmi ihletésű képei nem egyszerűen csak illusztrálják a verseket, nem egy egyszerű portréval mutatják meg a verselőket, hanem önmagukban is poétikusak, a valóságtól elemeltek, ezért dekódolásuk sem szimpla feladat. Kinek-kinek a saját személyiségét is munkába kell fognia Török képi világának megfejtéséhez. Nem egyszerű, de ki állította, hogy egy kép befogadása, egy kiállítás üzenetének megfejtése az lenne. Megkönnyíti talán kicsit a dolgunkat, hogy Török, bár monomániásan (monochromiálisan) ugyanazt mondja állandóan, mégis nagyon pontosan kirajzolhatóak az egymást követő, egymást váltó alkotói periódusai. Ezekből építkezik az életmű.

A CSALÁD

Fotográfusi, művészi pályája ironikus, inkább a gegre, mint a vizuális hatásra épülő korai képeivel indult. Sikerek, életét meghatározó és irányt adó elismerések érték. A fiatalember a sikerességnek előnyeit, hátrányait is megtapasztalta. 1973-ban mint már írtam, robbantott, World Press Photo nagydíjas lett. A kép eldöntötte további sorsát, itt vált véglegessé Török és a fotográfia kapcsolata. Amennyit nyert, annyit látszólag vesztett is, mert az akkori kultúrpolitika nem művészi sikerként, hanem a szocialista családideál elárulásaként értékelte sikerét.

A család után még jöttek a korai sikerképei: Nincs időnk várni (1973), Bakavonat (1977) Egy kamera emlékére (1977), Koncert után (1976) és a többi, frappáns, erős ötletre épülő, azt kidolgozottan, pontosan közlő fotók. Török egy idő után észrevette, hogy ezen képek direktsége, viszonylag egyszerű olvashatósága elfedte, felülírta mindazt, amire ekkor már vágyott, hogy képei többet jelentsenek a látvány kínálta élménynél, hogy ikonikusabb, kevésbé direkt eszközökkel érje el az általa kínált hatást. „Tehát ez volt a kiindulópont, és a díj adott egyfajta önbizalmat, hogy azokat a fotográfusi gondolatokat, amelyek bennem voltak, ehhez a teljesítményhez próbáljam viszonyítani…” (Medgyessi Gabriella: 25 év. Beszélgetés Török Lászlóval. Szellemkép, 1998. 2-3. sz. 39. o.) Indult tovább a maga választotta útján.

MÓDOSULÁSOK

„Elkezdtem gondolkodni, hogy minél inkább redukáljam a fotográfia poén részét, hogy minél egyszerűbben, piktogramszerűen fogalmazzam meg. Ezek a képek a Módosulások című könyvemben már letisztultabb ügynek tűnnek.” (Bacskai Sándor: Fotográfiai alkotóműhelyek: Pajta Galéria – Beszélgetés Török Lászlóval. Fotóművészet 1996/5-6. szám, 3. o.) Ennek az iránynak első megjelenési formája az 1977-ben készített Egy kamera emlékére című sorozat, amit Bella István Halotti beszéd című verse nyomán keletkezett. Majd rátalálva az előbb már vázolt gondolati, megjelenítési formákra, több fotója, fotópárja, triptichonja készült el, amiket először a Műcsarnok Helikon galériájában mutatott be Módosulások címmel 1983-ban. Ezek a képek már barna és kék monokróm felvételek voltak és megjelentek könyv formában is, a Fiatal Írók József Attila Köre által kiadott JAK Füzetek 4. darabjaként, mint fotográfiai kiadvány – jelent meg még ugyanebben az évben. Előszavát Zalán Tibor írta. „A módosuláson keresztülment mindennapi képek a hétköznapi környezetbe visszahelyezve, valóságon túlinak, álomszerűen lebegőnek, szürrealistán asszociatívnak tűnnek. Török a valóságot komponálja elsősorban s nem a készített fotót. Ábrázolás helyett a kifejezést választja. Csak beállításokkal dolgozik... Török László túlságosan is karakteres művész. Életét egyetlen mániákusan ismételt gesztusra teszi fel, bármilyen témához is nyúl. Valójában ez a gesztus az egyetlen témája. Ugyanazt ragozza az első képétől fogva az utolsóig.” Innen egyenes út vezetett Bari Károllyal való találkozásáig és közös munkájuk megkezdéséig.

CIGÁNYOK

Elment vele erdélyi és hazai gyűjtőútjaira, ahol Károly a hagyományos cigány kultúra megmaradt emlékeit, lenyomatait jegyezte fel. Török pedig fényképezett, de nem az addig - hasonló helyzetben- mások által készített fotók toposzait használta fel. Nem szociografikus közelítésű dokumentumfotókat készített, hanem a lényegi dolgok felé az elvont ábrázolásmód addigra már lényegében kialakított és begyakorolt eszközeivel közelített. Olyan fényképek jelentek meg a Cigányok kiállításban, aztán nyomtatott formában is, katalógusokban, képeslapok hasábjain, melyek Török nyelvén szóltak a súlyos problémáról. Egy más kultúrájú, más gyökerű, más életformát élő nép megmaradásáról és beilleszkedéséről, saját értékeinek vállalásáról, és az asszimilációról. Számos formai eszközzel érte el, hogy képei ne a dologról, hanem a jelenségről szóljanak. Az életnagyságú fotók a felvételekben (kép a képben effektus) fontos elemmé váltak, mint ahogy a dupla expozíciók által létrehozott bemozdult, szellemkép szerű emberek is. A fehér drapéria megjelenése a helyszíneken egy metaforikus olvasatot eredményezett. A dokumentumfotósok által előszeretettel használt fekete-fehér felvételektől, vagy a riportfotók színes képeitől eltérve, választott magának egy jellegzetes ciánkék színt, ezzel tovább fokozva szándékát, hogy a monochrom környezettel még jobban elemelje őket a valódi tárgyiasságtól a képtárgy tárgyiasságába.
Nem csak létrehozott egy nem avuló fotóciklust, hanem saját magának is kijelölte azt az utat, amit azóta sem nagyon hagyott el. Munkái előzetesen kigondolt, és utána elkészített fotográfiák, gyakran a gondolat és a megvalósulás között hónapok vagy akár évek is eltelhetnek. Török ezt mondta Gera Mihály kérdésére, mely a képek keletkezéstörténetét firtatta: „Az én fotóim nem pillanatképek. Helyzeteket élek meg, amiket azután megpróbálok rekonstruálni.” (Idézi Gera Mihály: Cigányok, Új Tükör, 1982. dec. 12)
Ennek fényében Gera meglehetősen pontosan rekonstruálja Török alkotói módszerét a Cigányok kiállítás anyagát elemezve. „A megélt helyzetekhez motívumokat keresett. Ágas-bogas fát, utcarészletet,, ütött-kopott vályogfalat, szobabelsőt, majd elhelyezett a kép terében egy hófehér leplet, vagy egy ugyanott készült hatalmasra nagyított fénykép kópiáját, esetleg egymásba mosta, mozgatta a részleteket. A meghökkentő eredmény: a kép a valóságot sugallja. A visszatérő motívumok szimbólummá növekednek. A szereplők pedig, amellett, hogy önmaguk lényegét adják, egyben egy általánosítható sorstípus örök jegyeit is felmutatják. A megejtő szépségű és mély emberséget sugárzó képsor hatása nem pillanatnyi.” (Gera Mihály: Cigányok, Új Tükör, 1982. dec. 12)

IDÉZETEK

Folytatódott a szisztematikus életmű építés. Innen már a Módosulások Törökje az Idézetek felé tartott, melynek minden képe a magyar irodalom egykor volt és még ma is van alkotóira, azok gondosan kiválasztott műveire reflektál. Itt már Török teljes, rá jellemző fotográfiai arzenálja felvonul. Mi rejtezik a fegyvertárában? Sorolom. Többnyire monokróm fotók kerülnek ki a keze alól, színük többnyire kék, néha barna. Törökös védjegy a kettős, hármas-, vagy bemozdulásos expozíció. A montázstechnika. A meztelen női test gyakori szerepeltetése. A gyakorta alkalmazott leplek, gyűrt hátterek. A kép és a szöveg egy képen való azonos fajsúlyú megjelenése. Hagytam még ki valamit? Talán a fények és az árnyékok hangsúlyos szerepeltetése. Költő és irodalmár ismerőseiről, barátairól állított ki egy redukált színvilágú kiállítást a Váci utcai Fotóművészeti Galériában Idézetek címmel 1986-ban. Itt volt látható vegytisztán mindaz, amit Török eltervezett, és immáron következetesen csinált, hidat verni két eltérő művészeti ág közé, az írott költői képet szoros kapcsolatba hozni a fényírt képpel.
És a képek, melyek, ha egy szó, egy gondolat, egy vers elindított Törökben valamit, előbb-utóbb képben megtestesült verssé értek. Inkább utóbb. Mert a legtöbb képén sokat töprengett, vázlatokat írt és rajzolt hozzájuk, válogatott a megfelelőnél is megfelelőbb modellek között, akik testükkel járultak hozzá a kétszeres, szavakban és képekben létrejövő költői gondolat láthatóvá válásához. Újfent Zalán Tibor „...Képeinek két állandó szereplője a meztelen női test és a teret szimbolizáló, megsemmisítő gyűrött drapéria... A művész nem bízik a természet önelrendező elvében. Az ő fotós pillanatai számára nincsenek természetes beállások, mert a jelek, a természeti jelek veszítik el őszinteségüket, pontosabban az önjelentésüket... Török tehát a másik oldalról indul, az önmagukra redukált jelek felől. Jelet választ. Első és kizárólagos jele a meztelen nő... A fotó megszünteti a környezetet is, a reálisnak tűnő valóság helyet cserél az irreálisnak tűnő konstruált valósággal.” (A lényeg mindig meztelen. Élet és Irodalom, 1982. márc. 19.)