Salföld Budapesttől mindösszesen165 kilométer, de nekünk ennél kicsit távolabbról illene kezdenünk a történetet. A szocializmus utolsó éveiben vagyunk. Aki akkoriban járt egyetemre, miként én is, az a művelődéspolitikai szemináriumokon azt tanulta, hogy a kultúra nem áru. Kicsit később már ezt – az amúgy pusztán a szocializmusnak a kapitalizmussal szembeni ideológiai felsőbbrendűségét deklarálni hivatott kifejezését – úgy fordítottuk le a gyakorlat nyelvére, hogy a kultúra ugyan nem áru, de pénzbe kerül. Ma már senkinek nem jutna eszébe, hogy a kulturális termékekhez való hozzáférés alanyi jogon ingyenes kéne legyen. Ennyit fejlődtünk azóta.

De nem is ez a lényeg, hanem e mondat egynémely következménye. Ha a kultúra nem áru, akkor a kulturális termékek sem azok, például szimbolikus árakon vásároltunk könyveket, 3 Ft volt az Olcsó Könyvtár egy-egy könyve, de egy regény sem került 65 Ft-nál többe, s a legvastagabb fotóalbumokhoz is hozzá lehetett jutni 200 Ft-ért. Hogy ez jó volt-e vagy sem, döntsék el maguk, én most csak azt járom körül, hogy miután nem volt áru, ezért a hozzájutás módja sem a piacgazdaság szabályai szerint történt. Azaz, jobb országokban, akinek szüksége volt mondjuk egy eredeti művészi fényképre, az elment a galériába, s vásárolt egyet, vagy szétnézett az erre rendszeresített műtárgypiacon, licitált az aukción, vagy esetleg netalántán felhívott egy ügynököt... Ez a látszólag ártalmatlan mondat, miszerint a kultúra nem áru, azzal is járt, hogy nem alakult ki az az infrastruktúra, sem, mely a fotóműtárgy megszületésétől, annak nyilvánosságra hozásáig, megjelenéséig, kiállításáig és megvásárlásáig, majd utána esetleges ismételt eladásáig elengedhetetlenül szükséges lett volna.

Ebbe a helyzetbe lépett be tulajdonképpen minden hazai előzmény nélkül Budapest akkor legelőkelőbb helyén, a Váci utcában megnyílt Fotóművészeti Galéria, mely a Főfotó egy volt üzlethelyiségében kezdett el fotógalériaként működni. Kevés olyan dolog volt, amiben a szocialista Magyarország megelőzte, vagy ha nem is előzte meg, de legalább pariban volt Európa más, kevésbé átoksújtotta vidékeivel. Ezen kevés dolgok egyike a Budapest legelegánsabb sétálóutcájában 1983-ban megnyílt Fotóművészeti Galéria, ahol két állami vállalat egy furcsa konstrukcióban megpróbálta a kortárs magyar fotót piacképes áruvá tenni. Akkor, amikor – tudjuk – a szocialista kultúrpolitika és annak valamennyi szóvivője még mindig arról vitatkozott, a kultúra áru, avagy sem. A Fotóművészeti Galéria sajátos választ adott erre. Gera Mihály szakmai vezetésével összegyűjtötték, megvették hatvannál több jelentős magyar kortárs fotográfus kétszázat meghaladó negatívját, azokból egyszerre lenagyítottak 25-100-ig terjedő számú egyforma minőségű kópiát, melyeket aláírattak a szerzőkkel, beszámoztak, s ezeket árulták, ezekből (is) rendeztek kiállításokat, nyomtattak naptárt, képeslapot. Kezdetben főleg az idelátogató külföldiek vásároltak a náluk megszokottnál olcsóbban árusított fényképekből, de lassan alakult egy hazai közönség is, főleg amikor 1984-ben a hazalátogató André Kertész dedikálta a fotóművészeti galéria által kiadott könyvét. Aztán, mindenféle előzmény nélkül, a galériát üzemeltető cég 1989-ben, a fotográfia feltalálásának 150-ik évfordulójára rendezett ünnepségsorozat alatt egyik napról a másikra felmondta a szerződést, s eladta a kétszintes galéria minden helységét egy népetető multinacionális cégnek. Hamburgerek fotók helyett. Sokkolta ez a döntés a honi fotóséletet, annak legtöbb szereplőjét. Ki-ki vérmérséklete szerint reagált a dologra, asztalcsapkodás, anyázás, sírva vigadás, reménytelen legyintgetések... ahogy azt már megszoktuk magunktól. Eltelt két év.

És akkor lépett egy váratlant Török László, aki salföldi parasztházának pajtáját galériává alakította, és The Wall. Denver-2 címen kiállítást nyittatott a Nyugat-Berlinből kevéssel korábban hazatért Galántai Györggyel, aki saját munkáiból is bemutatott néhányat. De ne szaladjunk ennyire előre! A történet még 1984-ben indult, amikor Török László és felesége megvették a régi parasztházat a falu szélén, felújították, évtizedekig nyaralóként használták, mígnem három éve már legnagyobbrészt itt élik az életüket. Az étterem, találkahely és művészeti galéria pár lépésre van csak a salföldi kőtengertől. A kert elvarázsolt, a ház és a Pajta enteriőrje pedig egy budai presszó, egy városi galéria és az egykori pajta hangulatát egyszerre képes hozni. A Helynek van szelleme, nevezhetnénk eltartott kisujjal genius locinak is.

Az első

Kanyarodjunk vissza az első kiállításhoz. Az 1991. június 21-én 18 órakor megnyílt tárlat az 1989 tavaszi Colorado állambeli Denverben rendezett kelet-európai fotósok kiállításán szereplő magyar fotográfusok anyagaiból állt össze. Szerepelt itt egy-egy képpel Balla András, Fejér Ernő, Halas István, Kerekes Gábor, Szerencsés János, Szilágyi Lenke, Szirányi István, Tímár Péter, Tóth György, Török László, Vécsy Attila, Vető János. A kiállítás anyaga kibővült Galántai György nyugat-berlini Lábközi terek című színes fénymásolat-sorozatával és a megnyitóhoz kapcsolódóan a Lábközi hangok című krómacél hangszobrával, amit Galántai zenész fia, Zsolt szólaltatott meg hangfelvételről. Ezeknek a műveknek Berlin után ez volt az első magyarországi bemutatója.

Részletek a megnyitó szövegéből: „Több jó okot is találtam arra, hogy elvállaljam ennek az új galériának a megnyitását. Az első a szabadság: szabad szabadon galériákat csinálni bárhol az országban. Független elképzeléseinket kipróbálni. Nincs már központi zsűri, kultúrpolitika. Így a művészek szabadon választhatnak galériát és a galériák művészeket. Valószínűnek tartom, hogy a galériák, de a művészek nagy része is inkább a gyorsan eladható művészetet fogja választani, pedig hosszú távon nem ők lesznek a leggazdagabbak, hanem azok, akik mernek kockáztatni. Lassan második éve, hogy hazatértem a volt Nyugat-Berlinből, ahol DAAD-ösztöndíjas voltam, és itthon senkit sem érdekelt, hogy ott mit is csináltam. Török László, e galéria létrehozója volt az első, aki kérte: mutassam be berlini munkáimat. Ezért vagyok itt. A Pajta Galéria karakterét nyilvánvalóan a fotó fogja meghatározni, mivel a galérista fotográfus, de ez a „fényképészet” körülbelül olyan tág értelmű, mint ahogyan én a „képzőművészetet” értelmezem, vagyis a művészet régi dobozai kiürültek, és egy új egyetemes kultúra felé tartunk. Ehhez bizonyíték itt a denveri kiállítási anyag és az én megnyitóm...” (http://www.galantai.hu/works/exhibition/91_PG_hu.html)

A Pajta Galéria ezzel megnyílt. Már a meghívóra rá volt nyomtatva, hogy „Az alkotások a helyszínen megvásárolhatók”, ezzel is kijelölve a galéria tervezett útját. Nézegetve az akkor készült fotókat, emlékezve az első itt töltött órákra, a galéria még inkább emlékeztetett az eredeti pajtára, mint a mostani kávéházas, családi éttermes, galériás kiállítóhelyre. Kedveltem Török egyik mondatát, amit azóta többször, több formában is hallottam, olvastam.

Ezt nyilatkozta egy újságírónak: „Ez egy nádfödeles parasztház, aminek a pajtájából alakítottuk ki a galériát. Én nem szénát, vagy termést gyűjtök benne, hanem a kortársaim fotográfiáját.” (Zétényi Zoltán: A fényköltő. FotóVideó 2008. június)

Senki, maga Török sem gondolta volna, hogy negyedszázad múltával már mint történelmi eseményről fogunk beszélni erről az aktusról. Hegyi Zoltán újságíró kérdésére, miszerint a frissen vásárolt parasztházban miért galéria és miért nem kiskert található, ezt válaszolta Török: „Elkezdtem rendbe hozni a házat. Jól megvoltunk, nagyon szerettük, de a változások, amelyek nem hagyták érintetlenül a művészeti közéletet sem, arra sarkalltak, hogy ne csak a magam menedzselésével foglalkozzam, hanem a nemzedéktársaimmal és azokkal a fiatalokkal is, akik most indulnak. Hiányoztak ugyanis az intézmények, ráadásul megszűnt a Váci utcai galéria is, kellett egy hely.” (Hegyi Zoltán: Tanítani a lehetetlent. Demokrata, 1996. 38. sz.)

A galéria gyorsan felvette üzemszerű működését. Kiállítások voltak benne tavasztól késő őszig, s a Török László szellemi köréhez tartozó, jórészt a MFSZ Első alkotócsoportjához tartozó művészek képeket adtak át értékesítésre, folyamatos kiállításra. Megpróbált az első perctől fogva, nyitott szellemiségű, de markáns értékvonalat tartó fotógalériaként funkcionálni, ami az akkori időkben sem volt túl általános.

Mondom ezt úgy, mintha ma az lenne... de mindez csak zárójeles megjegyzése a zsémbes szerzőnek. Még egy baráti újságíró is meglepetésének adott hangot ottjártakor. „A fotó-műkereskedelemben járatlan látogatóként engem meglepett az eladásra kínált, keretezett fotóművek inkább külföldi pénztárcákhoz kalkulált ára. De azért a Pajtába látogató magyar turistának sem kell üres kézzel távoznia, egy-egy szép katalógus, kiadvány vagy különleges fotós képeslap emléknek sem utolsó. A nyár végéig nyitva tartó tárlatnak egyelőre se plakátja, sem propagandája, csak a fordulóban elhelyezett szerény nyíl segít a galériáról valamilyen módon már tudomást szerzett látogatóknak. A többi, Balaton-felvidéki nyaralónak ezúton ajánljuk, borús napokra, figyelmébe.” (-földes- Kiállítás, Salföld, Pajta Galéria ???)

A galéria mindig is így működött. Keveredett benne a profi fotográfus európai, vagy nemzetközi mértékű szakmaisága és a salföldi környezetbe mind jobban beilleszkedő háztulajdonos partikularitása. A nagyon sajátos kulturális mikroklímával rendelkező piciny falu, alig néhány tucat állandó lakosával és ennek sokszorosa ideiglenes ott lakóval, és még több odalátogatóval kettős feladatot rótt Törökékre. Egyrészt, belesimulva a falu közösségi életébe, meg kellett és meg kell találják azt a speciális felületet, amit a Pajta Galéria, és a vonzáskörébe tartozó, ott vagy a környéken élő, lakó fotósok, művészek, építészek, értelmiségiek begyűjtése révén a település elvárt tőlük, másrészt viszont a távolról csak ezért odajövőknek is megfelelő színvonalú kulturális színteret, élményeket kellett nyújtaniuk. Ebben a kényes libikóka helyzetben, úgy érzem, Törökék és hangsúlyozottan említem a család szinte minden tagját, megtalálták az egyensúlyi pontot, különösen az után, hogy végleges leköltözésük óta az addig évekig bérbe adott konyhát, éttermet, kávéházat, ivót is ők működtetik. Színvonalas evő-ivóhely mellett fontos találkozási pont a falu szélén lévő, gyönyörűen és szakszerűen helyreállított épületegyüttes, ahol mindenki megáll, akinek uticélja Salföld, legyen bár akár művészetkedvelő, vagy csak kiránduló, a barátaihoz látogató személy.

Aktok a faluban

A nyitást követő harmadik évben, 1994-ben kezdődtek meg az aktfotós művészeti táborok, workshopok. Az első évben az ötletet adó Kocsis Magdi szervezte a táborokat, gondoskodott modellekről, de aztán a második évtől már főleg német amatőr és hobbifotósok jöttek, akiket részben Keresztes Lajos közvetítése révén ért el a hír, hogy a Káli-medence egyik legszebb helyén, válogatott aktmodellekkel, szakértő fotográfusokkal, sminkesekkel, képzett előadókkal bentlakásos művésztelep indul. Beindult a dolog, érkeztek Svájcból, Belgiumból, más nyugat-európai országokból is fotósok, s elvétve néhány magyar is befizette a borsos részvételi díjat. A kezdeményezés felettébb sikeresnek bizonyult, hiszen a következő években váltakozó turnusokban jöttek a faluba a fotósok. „Somogyi Győző festő- és grafikusművész lovaival, kecskéivel, juhaival sajátos nevezetessége a tájnak, s a kis falunak, Salföldnek. Ahogyan a Török László és a Nürnbergben élő Keresztes Lajos által honosított nyári nemzetközi fotóakadémia is. A hivatásos fotósokat vendégül látó tábor sajátos hangulatával, kiállításaival, előadásaival, vitáival immár a nemzetközi szaksajtó érdeklődését is felkeltette. A tandíjat itt mindenki maga fizeti. Az egész nyáron át heti ritmusban megrendezett kurzusok jelentős elméleti képzést adnak a legkiválóbb magyar fotóművészek segítségével. Aki csak egy kevéssé is ismeri a Nyugat fotósvilágát – a hallatlan magas színvonalú technikai lehetőségeket, az automatizáltság és a tömegtermelés körülményeit, az tudja igazán értékelni a mívességnek, az igényességnek ezt a hagyományosabb értékek felé forduló stúdiumát. Amerikaiak, németek, belgák, osztrákok, hollandok, svájciak, a skandináv országok szakemberei mellett minden évben egy-egy tehetségesnek mutatkozó magyar művészt is vendégül látnak, teljesen ingyen kínálva a szakmai továbblépés lehetőségét. A fotógaléria változó anyaggal egész nyáron át várja az érdeklődőket. Salföldre és a Balaton-felvidékre rátalálni igazán egyszerű. A csöndesebb, félreeső utakat, a kanyargósabb ösvényeket kell keresni az északi parton.” (A.I.): Törököt fogtunk. A magyar fotóművészet iskolája. Világlap, 1996. április)

Hogy a Pajta Galéria nem csak elitista, a fotóművészeti közélet egy speciális szegmensét (ezt a szegmenst mondjuk talán így, kísérletező, experimentális, szubjektív művészfotográfia) elfoglaló intézmény lett, abban megítélésem szerint nagy szerepe van annak is, hogy sohasem lett államosítva, nem bírt biztos és kiszámítható büdzsével, ezért a legkülönfélébb pályázatokon, külön-keretekből, szponzoroktól kapott pénzekből és a saját bevételeiből dolgozta át ezt a negyed évszázadot. Aki ezt próbálta már egy másik intézmény élén, csak az tudja igazán, milyen embert próbáló, hajat őszítő, arcra ráncokat véső feladat ez. Amikor sikerült rá támogatást szerezni, akkor nyíltak új kiállítások is. Amikor nem, akkor meg a falon maradtak a szerzők által ajándékba, bizományba értékesítésre átadott fotók. Egy biztos, 25 év óta talán egyetlen percre sem volt képtelen egyetlen fala sem. A hely jellegéből eredően, tavasz végén nyitott és az ősz közepén zárt be egy-egy tárlat, de a falakon –ha volt speciális kiállítás, ha nem - mindig neves magyar szerzők jó fényképeivel találkozhattak a betérők, legyenek azok a falu lakói, akik egy fröccsre ugrottak be és ragadtak ott egy-egy asztalra könyökölve, vagy kerékpártúrák elfáradt résztvevői, vagy a szakma csak ezért odalátogató része.

A Pajtának van és mindig is volt egy 20-25 fős magja, akik több szálon is kötődnek Salföldhöz, a Pajtához, Törökhöz, ami lényegében ugyanaz. És kábé kétannyi fotográfus. akik egy-egy csoportos tárlaton szerepeltek, vagy workshopon vettek részt. A két részt Török László személye, minőségérzéke köti össze. Mi itt, ebben az egymás ellen ordasult világban, országban mindig is vágytunk olyan referenciacsoportokra, ahol nem a politikai nézet, a vallásos meggyőződés, a közös golfpályabérlet, vagy lakóparki szomszédság tartja laza látszatkohézióban az embereket. A Pajta Galéria gyűjtőhely, nagyon különböző embereket, művészeket, vándorokat összehozó placc, keresztút, gyülekezési pont, ahol az eltérő útvonalakon közlekedők egy-egy rövid időszakra összetalálkoznak, leülnek, beszélgetnek, esznek-isznak, aztán felállnak és elmennek, az egyik jobbra, a másik balra, a harmadik meg egyenesen. Kényes egyensúlyi helyzet ez, nem is könnyű fenntartani. Huszonöt évig mégis csak sikerült, talán akkor tovább is... Megállapítható tehát, hogy a Pajta a magyar progresszív fotográfia történetének egyik fontos helyszíne, komoly művészi bázissal rendelkezik, kiállítóterében pedig több mint hatvan alkotó százat meghaladó számú fotója került az évszázados falakra.

További kiállítások:

Az 1993-as új kiállítás pedig Helyzetkép címen futott. Június 19-én 18 órakor nyitotta meg Beke László. A kortárs magyar fotográfia legjobbjai állítottak ki, Balla András, Balla Demeter, Baricz Kati, Barta Zsolt Péter, Benkő Péter, Bozsó András, Csontó Lajos, Drégely Imre, Eperjesi Ágnes, Farkas Antal, Fuszenecker Ferenc, Hajas Tibor, Hajdú József, Halas István, Harnóczy Örs, Herendi Péter, Kecskés Péter, Kerekes Gábor, Kovács Melinda, Kulcsár György, Minyó Szert Károly, Stalter György, Szerencsés János, Szilágyi Lenke, Szirányi István, Tóth György, Török László, Várnagy Tibor, Vécsy Attila, Vékás Magdolna, Vető János, Zátonyi Tibor. A megnyitó előtt egy beszélgetést szervezett Török, előre kiküldve néhányunknak a vitaindító anyagot. Mai szemmel visszanézve, az akkoriak közül már néhányan nem élnek, néhányan nem állnak szóba egymással, s a szekértábor két oldalán próbálnak egy kiéheztetett és megosztott fotós közéletben valahogy megélni, valahogy alkotni, valahogy megmutatkozni. Talán akkor nem is éreztük át igazán, milyen fontos dolgot szervezett itt össze a galéria vezetője.

Találkozások 1994-ben volt. Török barátja, az azóta elhunyt Balaskó Jenő költő nyitotta meg.

Tanítványok 1998-ban azok a német, holland fotográfusok képeiből rendezett Török egy kamara kiállítást a Pajtában, akik részt vettek a korábbi táborokban, s az ott készített képeik erre méltóvá tették őket.

Szimbiózis 1-2. A 2004-es kiállításban Erdély Miklós egy munkája is szerepelt, mely a meghívó képeként is megjelent, s az ő mottója volt a tárlatot létrehozó koncepció: „Hogy mi a művészet, azt megállapítani nem, csak eldönteni lehet. És még így folytatta: Jelentős alkotónak tartom, aki hozzájárult ahhoz, hogy a különböző művészinek nevezett tevékenységekben ne legyen semmi közös.” (Erdély Miklós: Marly tézisek) Illusztris névsort ad a közreműködő művészek neve, Apáti-Tóth Sándortól Zátonyi Tiborig. Negyvennyolc művész flottafelvonulása zajlott a csarnokméretűnek igazán nem mondható Pajta Galériában, Török korvettkapitány irányításával, a szót én vittem, mint felkért kiállításmegnyitó.

2008 májusában az 50-55-60 (Bakos Miklós, Gábos Kálmán, Török László) címen hirdetett tárlatot, s erre jól emlékszem, hiszen én nyitottam meg. Idézek egy keveset a szövegből, annál is inkább, mert a számtalan vernisszázs, – melyeken tevőlegesen részt vettem- közül egyik sem égett még ennyire belém, igaz, egy későbbi tragikus esemény okán. „Amikor elvállaltam Török Laci felkérésére ezt a megnyitót, ez a kérdés motoszkált az én fejemben is: Mit tud ez a 50-55-60 ma mutatni nekem, nekünk? Nem nosztalgiázni jöttünk ide – azt utálnám –, hanem megvizsgálni, hol tart ma Bakos Miklós, Gábos Kálmán, Török László. Megtalálták-e azt a hangjukat, ahogyan egy ötvenes, egy ötvenötös, egy hatvanas ma, 2008-ban szólhat a közönségéhez, vagy sem? Ha igen, nagyon jó, hogy létrejött ez a kiállítás itt a Pajta Galériában. Mert akkor mi mindnyájan, akik többnyire évtizedek óta figyeljük munkásságukat, láthatjuk a három, néha párhuzamos, néha nagyon eltérő irányba mutató pálya egy újabb stációját. Ha meg nem, ha ismert, régi képeket akasztanak a korábbiaktól eltérő sorrendben a falakra, ha csak a régi patronokkal durrogtatnak a levegőbe, (mondhatnám vaktölténynek is, ami egy fényképész esetében szimbolikus fogalommá is válhat), bizonyos szempontból akkor is hasznos és tanulságos lehet ez a szemle, mert még nincs késő váltani. És akkor, de csak akkor, ha ez egy újabb állomás és nem csak remake, akkor én most azonnal elvállalom ingyen és bérmentve a jövő évi 51-56-61 című kiállítás megnyitását.”

Azt hittem, amikor írtam, sőt Salföldön, a Pajta Galériában 2008-ban elmondva, úgy is tűnt, hogy ez az utolsó mondat egy jó poén. De azt még egyikünk sem tudta, hogy legközelebb, alig két évvel később, a Farkasréti temetőben fogunk így négyen találkozni, de csak hárman mentünk, a negyediket, Gábos Kálmánt vitték.

Török László sem csak kortársát, alkotótársát, de barátját is veszítette Kálmánban. Ennek feldolgozhatatlansága indította arra, hogy a pajta régi szénapadlásán berendezett térben megnyissa a Gábos Kálmán emlékszoba kiállítást 2012-ben. Itt is nekem jutott az a szerep, hogy végiggondoljam, leírjam, majd ott elmondjam, mit gondolok Gábosról, erről az elfogadhatatlan helyzetről, hogy fiatalon elment. Ezeket mondtam egyebek mellett: „Azon gondolkodtam, amikor hírét vettem Gábos Kálmán halálának, hogy minden ember kizárólagosan felelős a saját életéért, úgy osztja be a születésétől a haláláig terjedő, rendkívül limitált időszakot, ahogy akarja, ahogy tudja. Gábos rendkívül pazarlóan bánt az életével, a napjaival, heteivel, hónapjaival, éveivel, s mindenféle erre utaló megjegyzést, tanácsot, segítséget nagyjából azonnal, vagy kicsit később, de megbántottan visszautasított. Mert konok volt és szuperérzékeny. Miként mások, úgy én sem tudtam eleget tenni érte életében. És nem mentem fel magam azzal, hogy legalább próbáltam… De azóta már tudom, hogy az ember a saját élete mellett még számos másik életért is felelős. Ezt szerencsés esetben tudja érvényesíteni, rosszabb esetben nem, s akkor ott vagyunk, ahol most vagyunk. Kényszermegoldásokhoz fordulunk. Legalább – ennek a nagyon tehetséges embernek – viszonylag csekély mennyiségű életművét próbáljuk élővé tenni, ezzel is csökkentve a személyes hiányát. Tárgyak, művek a hús-vér ember helyett. Nem jó csere, de késő bánat… Ma van a születésnapja. Éppen 61 éves lenne. Viszont eltemettük 2010-ben. Gábos állandó nyit? Ha hinnék a másvilági létben, Kálmán most nyerítve röhögne, ahogy nagy ritkán tette ezt korábban is. Mert ha valami messze volt tőle, az a bármiféle állandóság. De hát így van ez, mindig minden változik, szokjunk hozzá. Ami maradt utána, az már nem az ő kompetenciája, ellenben a mi felelősségünk része. Családtagjaié, barátaié, szakembereké. Tegyük a dolgunk, nincs más választásunk.”

A Török jóvoltából pécsiből félig salföldivé lett, ott házat, pajtát építő Harnóczy Örs 1997 júniusában Az öt X című kiállítással lepte meg saját magát és a Pajta Galéria látogatóit. Pinczehelyi Sándor mondta a megnyitó szövegét. Készült még egy közös kiállítása is egy másik pécsi fotóssal, Körtvélyesi Lászlóval is, ezt 2014 szeptemberében nyitotta meg Török. Darabos Györgynek is volt egy kamara-kiállítása, most pedig a Pajtagazda állította ki korábbi és frissebb fotóit. „Évről-évre új kiállításokat rendezünk, de voltak már itt szakmai szimpozionok, vitaestek a kortárs hazai fotográfia jelentős alkotóinak részvételével, mondta egyszer egy újságírónak a Török. Valóban így van, tanúsítom.

A fotó mellett, elsősorban a helyi művészeknek, építészeknek rendez és rendezett kiállításokat, melyek bár nem tartoztak szorosan a Pajta Galéria fotós szakmai programjához, de miként az elején írtam, a salföldiség felvállalása, annak deklarálása igen fontos. Így állított ki Somogyi Győző festő, Petrovics László építész, Raffay Béla szobrász, Ardai Ildikó textiles, és rendeztek falukiállítást is, ha erre volt igény. Ide tartozik ez a tavalyi esemény is. „Jótékonysági művészeti aukcióra kerül sor a Káli-medence művészeinek munkáiból augusztus 8-án a salföldi Pajta Galériában. A befolyó összeg egy részét Salföld faluházának felújítására szánják. Az aukció célja továbbá elérhető közelségbe hozni a Káli-medencében élő vagy rendszeresen nyaraló művészek munkáit. A művészek között olyan neves alkotók szerepelnek, mint Török László fotográfus, Somogyi Győző festőművész, Raffay Béla szobrászművész, Szomjas György filmrendező. Árverezésre kerülnek továbbá Charles Whitehouse nyomdász, Kovács István író, költő, műfordító, Korényi Dalma szobrászművész, Szent-Györgyi Miklós és Gerlóczy Gábor festőművészek, Szabó Ágnes és Margarete G. von Georgí grafikusok, Boka Gábor bőrdíszműves és rendező, Rácz Rita selyemfestő munkái mellett Szomjas György (Rosszemberek) és András Ferenc (Vadon) eredeti filmplakátjai. Fábián Gusztáv, Salföld polgármestere, a környékbeli hagyományőrzés szellemében felújított parasztházak dekoratőre egy vakolatdísszel készül.” (Művészeti aukció Salföldön a Pajta Galériában 2015.07.24. i.m.)

Utószó-szerűség

A ház, a pajta nyolcvanöt éves, gazdája hatvannyolc, a galéria huszonöt éves. Ennyi idő alatt sok szempontból jelentős helyévé vált a magyar fotográfiának. A Pajta Galériát és az abban folyó munkát mondhatni, alapítása óta figyelemmel kísérem, a megnyitás pillanatától ott voltam a fontosabb történéseknél, néha nézőként, néha szereplőként, ahol tudom, támogatom is, mert meggyőződésem, hogy a magyar fotográfia hiányos és nem megfelelően működő infrastruktúrájában az ilyenféle magángalériák is fontos szerepet töltenek be. Török Laci felismerte, hogy neki, kortársainak, és az eggyel utánuk jövő generációnak nincs elég tér, idő és lehetőség biztosítva ezen a Magyarországnak nevezett kispályás grundon, s ezért a maga házában, a maga ízlése szerint, jórészt a maga pénzén létrehozta 25 éve a Pajta Galériát. Nem csakhogy létrehozta, de azóta is feszt működteti. Szigorú kritikával, következetesen csak a magyar fotós középgeneráció haladó, előremutató, kísérletező részéből szemezget, ezzel lehetőséget adva, hogy a hazai és külföldi galérialátogatók, szakemberek, a sajtó munkatársai és az egyszerű érdeklődők is egy speciálisan szerkesztett, értékalapú válogatást lássanak a magyar fotóművészet utolsó fél évszázadából, ha a Pajta fotós étlapját nézik és nem a másikat, amin pedig kiemelkedően finom a hideg uborkakrémleves, a roston sült mangalicatarja, vagy legutóbb most húsvétkor a bárányborda.

A legfontosabb, hogy a Pajta Galéria egy Hely lett. Ahol az addigi állami zsűrizéstől, ideológiai megmérettetésektől mentes, felvállaltan műkereskedelmi céllal létrejött kiállítótérben olyan válogatott, kísérleti, experimentális, új stílusú fotográfiák lógtak, melyek addig nem sokszor voltak egy helyen, így koncentráltan láthatók. Hozzáértését, szemét, jól működő megérzéseit tükrözte és tükrözi a galéria kollekciója, a befogadott művészek névsora. A hely varázsához hozzájárult a szépen felújított nádfedeles parasztház, a jól megcsinált pajta, a benne nyitott evő-ivó hely művészeket és másokat is vonzó- és megtartó ereje. A Pajta Galéria az idők során betagozódott a kicsit kulthellyé vált Salföld mindmegannyi látványossága közé, részévé vált az alig félszáz állandó lakossal bíró településnek, különösen, hogy ötvenketten lettek a nyugdíjas Török házaspár végleges ideköltözésével. Török a Pajta Galériával, az Első Alkotócsoport vezetésével, kiállítások, könyvek, filmek, nyári workshopok szervezésével fontos szereplője volt a magyar fotográfiai életnek. Most meg már ideje nagy részét háza ámbitusán tölti, hátát a Pajta Galéria üvegfalának vetve, naphosszat füstöl, beszélget, poharaz. Mikszáth-tól igazából csak a mérlegen különböznének. Megtalálta a helyét és én ezért igencsak irigylem.

Irodalom

(hír a Pajta Galéria nyitásáról)
Új Magyarország, 1991. augusztus 1.

Hegyi Hill Zoltán: Két part között
Reform, 1993. szeptember 1.

H.H.Z.: AKTuális Reform
1994. szeptember 9.

I.e.: A Pajta-Galéria
Magyar Fórum, 1995. június 22.

Sárközy Ágota: Pluszmozgás Salföldön. Akttábor a Pajta Galériában.
Fotó, 1995. 3. sz. március 18. 21. o.

Hegyi Zoltán: Tanítani a lehetetlent.
Demokrata, 1996. 38. sz. szeptember 19. 63. o.

Fotográfiai alkotóműhelyek: Pajta Galéria. Egyre inkább művészteleppé válunk. Beszélgetés Török Lászlóval.
Fotóművészet, 1996. 5-6. sz. 3-10. o.

M.L.: Min dolgozik Török László fotóművész?
Fotó, 1996. 5. sz.

(A.I.): Törököt fogtunk. A magyar fotóművészet iskolája.
Világlap, 1996. április

P. Szabó Ernő: Az Arany Szem-díjtól a Pajta Galériáig. Beszélgetés Török László fotóművésszel.
Napi Magyarország, 1998. április 22.

P. Szabó Ernő: Megkomponált világ. Török László fotóművész képei a mindszentkállai Pannon Udvarházban.
Magyar Nemzet, 2002. augusztus 19. 15. o.

Zétényi Zoltán: A fényköltő. Török László fotóművész a Családról, az irodalom szerepéről és az alkotás folyamatáról.
FotóVideó 2008. június 60- 63. o.

Bagi László: Művészek találkozóhelye - a salföldi Pajta Galéria 2014. július 17.

Művészeti aukció Salföldön a Pajta Galériában 2015.07.24.
http://www.antikregiseg.hu/hirek/muveszeti_aukcio_salfolfdon_a_pajta_galeriaban_3471.php

Kép címek:

1. Török László a 80-as években
2. A World Press pályázaton elnyert„ Aranyszem”-díj, 1973
3. -
4. -
5. A Pajta Galéria első kiállításának megnyitója 1991. június 21-én. Fotó: Simon Csilla
6. Galántai György a megnyitón Fotó: Simon Csilla
7. Galántai György a megnyitón Fotó: Simon Csilla
8. Stalter György, Urbán Tamás, Korniss Péter, Tóth György, Török László, Szerencsés János, Kerekes Gábor Fotó: Simon Csilla
9. Török László Workshop fotója Fotó: Körtvélyesi László
10. Fejér Ernő Workshop fotója